Nyilván összefügg a két dolog. A pazarlás okán a kassza kiürült, a jövő évi költségvetés számaiba belenézve a menedzsment pedig nem tett mást, mint megállapította: akkor ennyivel újra csökkentjük a személyi költségeket. Nem a prémiumokat, a személyi használatú gépkocsik fenntartását, a biztonsági és a kommunikációs pénzeket, hanem a bért. Kisebb létszámnak kevesebb bért. Ez a legegyszerűbb.
A csoportos leépítés bejelentését követő reakciók tankönyvszerűen megfeleltek a szokásos dolgozói fogadtatásnak. Az első következmény a meglepődés. Ezt fokozta és már-már a hitetlenkedésig felerősítette, hogy a vezérigazgató az előző leépítés során kifejezetten ígérte, ezzel a tömeges leépítéseknek vége. És ezt mindenki úgy értette, egyébként joggal: a fűnyírószerű, rosszízű, kifejezetten romboló leépítéseknek vége.
Természetes, hogy a második érzékelhető reakció a dacos düh volt. Ez volt az a pillanat, amelyet a felkészült, jól szervezett és egymással szorosan együttműködő szakszervezetek kihasználhattak volna. Ilyenkor ugyanis logikus lépés a cselekvés. Ez a már nem veszthetünk semmit hangulat mindig az összefogásnak, a közösség erősítésének kedvez. Ezt a pillalantot elvitte sajnos a pótcselekvés. Egy agresszíven szerveződő, egyedül a reprezentativitást szem előtt tartó új szervezet létrehozása felemésztett minden energiát, amit a tartalmi munkára kellett vagy lehetett volna fordítani.
A jószándékú szervezők nem akarták vagy egyszerűen elfelejtették észrevenni, hogy az újabb és csak belül szerveződő alakulat ellehetetleníti a többiek fejlődését, miközben készen állt az intézmény falaim túl is működő, nagy hagyományú és összetett tagságú két szervezet. Igen, a Sajtószakszervezet, illetve az ezt és több további a közmédiánál működő „régi”szakszervezetet tömörítő PHDSZSZ megfelelő kereteket kínált volna bármilyen bővüléshez, a reprezentativitás kialakításához és az összefogás kereteinek megteremtéséhez, ha valóban ez volt cél.
Az önmozgásnak meg is lett a „jutalma”, a dolgozókon úrrá lett az elkeseredés, sokszor már az apátia jelei mutatkoznak. A szakszervezetek presztízsvesztesége már nem reparálható, a tagság eróziója programozottá vált. A választott vezetők körében a tenniakarással párhuzamosan van jelen egyfajta önfelmentés. Külső támogatásra nem számíthatunk.
A társadalom egyszerűen képtelen felismerni, hogy az egyébként általa finanszírozott közszolgálati médiában kitermelődött tudás és tapasztalat tulajdonképpen nemzeti érték, ha úgy tetszik egyszerre társadalomműködtető és versenyképességi tényező. A demokratikus jogállamiság közös szellemi vagyona. Az intézményes politika viselkedése pedig egyszerűen cinikus vagy lemondó.
A helyzetet bonyolítja, hogy a közmédia rendszerére valamiféle átalakítás amúgy ráfért. Vagyis igenis szükség lett volna rá, hogy nagyon világos, szakmailag kidogozott, társadalmilag megvitatott és szinte konszenzusos koncepció mentén átalakítsák. Méghozzá nagyon hiteles emberek irányításával és megkérdőjelezhetetlen kompetenciával. Ehelyett pártkatonák a végrehajtók, utasításra, a fűnyíró elvén alakítanak és szerveznek át, és amikor nem, akkor nagyon is egyértelmű politikai szándékok mentén kirúgások vannak, és semmi más. Szégyenletes szakmai következményekkel.
Ezt viszont akár a lojális, akár a még reménykedő, bizakodó, akár a végletekig megfélemlített dolgozók nehezen ismerik fel és el. Régóta nem az ő szégyenük már ami történik, de a legnehezebben a gondolkodásmód, az értékrend változik. Márpedig a régi közmédiásokban még az él: nem lehet rossz a termék, hiszen én jól dolgozok, hiszen mi jól dolgozunk. Nekik szakmai tudatuk van, nem küldetéstudatuk, ők még képesek kételkedni, vagy ahogyan mondani szokás: a szakmai tudás és a belőle fakadó kételkedés zavarja a feltétlen politikai lojalitás kialakulását és működését. Megfordítva a képletet az jön ki, hogy a politikai elkötelezettség a legfőbb akadálya az érdekek felismerésének és képviseletének, vagy akár csak az ilyen törekvések iránti rokonszenv kialakulásának.
Törvényszerű tehát az MTVA-n belüli süketek párbeszéde. Be van kódolva, hogy a menedzsment egyszerűen képtelen megérteni a dolgozóit, következésképpen szüntelenül és mind erősebben engedelmes, a hagyományos etikától és szakmai kultúrától nem fertőzött, végrehajtó tudatú beosztottakra, állandó „minőségi cserére” vágyik. Miközben folyamatos és megállíthatatlan a minőségromlás.
A szakszervezet, bármilyen szakszervezet ebben a helyzetben csak kényelmetlenséget okozó, akadályozó tényező lehet. Még a tárgyalás kész, az együttműködő, a valóban kollektív alkura törekvő is az!
Mit kap tehát a szakszervezet? Csak nemet és visszautasítást. A konzultáció egyértelmű színjáték. Az asztal túlsó oldalán nincs mozgástér. Minden eleve elrendeltetett. Így a szellemi energiákból, a hozzáértésből, az esetleges kreatív megoldásokból, az eredménnyel kecsegtető stratégiából adódó mozgástér sincs, és a fentiekből fakadóan nem is lehet.
Csapdahelyzet. A menedzsment tudja, hogy a „megörökölt, rossz állománytól” nem várhat elismerést, tehát nem is törekszik valamiféle bizalmat kivívni. Katonákat toboroz. A szakszervezetnek sikerre, felmutatható és valós megoldásokra volna szüksége, de ilyeneket képtelen elérni. Elsősorban nem a maga szervezetlensége vagy erőtlensége okán, hanem mert partnere nincs.
Kínálkozna a kollektív munkaügyi vita bejelentése és a többi hagyományosan szakszervezeti lépés, de a már most mélyen megosztott dolgozói állomány nem kész erre. Még a szolidaritás eszméit valló tagság is úgy van vele: győzzetek minél több csatában, de minket a harcba ne vigyetek.
A szakszervezeti vezető meg csak áll, tudja, hogy az ő szervezetének demokratikus a működése, tehát neki igenis van demokratikus felhatalmazása, mögötte igenis vannak. És ha hátranéz, nem találja ezt a támogatást. Kacérkodjon a politikai elkötelezettséggel? Kérjen idegen zsoldosokat kívülről? Vagyis fogadja el és használja a munkaadó képviselőinek módszereit?
Honnan is indultunk? Düh, elkeseredés, apátia, önfelmentés…
M. Lengyel László