S a j t ó s z a k s z e r v e z e t

Nem volt sem könnyed, sem mulattató író, ami nálunk a gyors és széles körű népszerűséget szerzi, abból alig volt benne valami. A csillogó elmésség, amely az eredetiség látszata alatt többnyire köznapiságot takar, a mesemondó könnyűség éppúgy hiányzott belőle, mint az az élelmesség, amely ki tudja tapogatni, mi tetszik a nép többségének. Nem is kereste a köznépszerűség divatos alakjait, a csillogó nyers anyagot, amelyből, akár csakugyan gyémánt, akár csak üveg, könnyű dolog fényszikrákat csiszolni.

(Nyugat, 1910)

Őszi éjszaka (részlet)

Az ősz nálunk Szovátán belemarkolt az erdőbe, s a tölgyfák lombja foltonként megveresedett, mintha vért eresztett volna rajta. Az útszéli vadvirágok színtelenek lettek, és a bokrok piros bogyós ágai ledőltek a száradó gyepre. Az oldal megsárgult, a közeledő halál gondolata mintha megijesztette volna a bikkeket, gyűrött és sápadt lett, mint a vénember arca. Oly nagy lett az egész kép és csendes.

A hegyháton felül, a havas fenyves elein, halványszürke köd ül, s miatta a rajza belevész az égboltba. Az ormon leszálló erek, patakok simábbak, csendesebbek lettek; elbújtak a semlymékes sások közé, loppal csorranva a fekete mederbe… halkan loholva tovább. Egyetlen szörnyű nagy száj ez a rengeteg erdővel szegett kép, mely utolsókat lélegzik.

Az erdő nem néma nyáron, amíg él és nő. Valami titkos roppanások; a levelek szerelmes sóhajtása; a bokrok mélyében nyughatatlan mozgolódások; egy madár csippenése itt; odább egy magját szétvető virágfej; egy sikló, mely a keserűlapuk szárai alatt átcsúszik; egy rigó, mely a famíliájával a holnapi napról töprengve beszél; egy hab, mely zajjal versenyezve az előtte menőt megelőzni igyekszik; ó, az erdőnek ezer hangja!

14. 125 éve (1885) született Dénes Zsófia író, szerkesztő

Benedek Marcell Dénes Zsófiáról – részlet

Dénes Zsófia a „nagy nemzedékkel” együtt indult: újságíróskodott, Bölönivel dolgozott együtt a Világ redakciójában. Az ő révén került kapcsolatba Adyval. Megismerkedésük után Ady beleszeretett az eleven szellemű, világos gondolkodású, modern fiatal nőbe.

Dénes Zsófia élete legnagyobb élményének, Ady iránti szerelmének, barátságának és rövid ideig tartó jegyességüknek személyes történetét ábrázolja az Élet helyett órák (1940) című könyvében, mely csak második kiadásakor (1967-ben) került bele igazán az irodalmi köztudatba. Az írónőt a könyv első megjelenésekor Móricz Zsigmond köszöntötte a Kelet Népében meleg szavakkal: „Írásod érzékletesen, annyira vérig komolyan és akusztikai tisztaságban hatott rám, hogy míg olvastam, ott voltam Ady forgószél-körében, a szobájában, vele, veletek.”

Az írónő, jóllehet eszményítő elfogultsággal eleveníti meg a szerelmes férfi és a költő-zseni alakját, betekintést enged az olvasónak kapcsolatuk hétköznapjaiba is: s szól a súlyosan beteg ember gyarlóságairól is. Erősen hangsúlyozza kapcsolatuk intellektuális oldalát, ennek köszönhető, hogy barátságuk a felbomlott jegyesség után is fennmaradhatott, sőt, Boncza Bertával is sokáig levelezésben állt az írónő.

(Benedek Marcell: A magyar irodalom története; Dénes Zsófiáról – részlet)

Dénes Zsófia: Élet helyett órák – részlet

A Luxemburg Kert mellett, a Hotel Foyot-ban szálltam meg. Csendes, öreg ház, vastag falakkal. Ilyenbe vágytam. Ne halljam az új házak papírvékony falán át a fiatalság lármáját-szerelmét. Egyedül akartam lenni. Felmentem a legfelsőbb emeletre: minél több ég, minél kevesebb utca. S onnét még le is látok a százados kertnek egy-két fájára.

De milyen másként állítottam be az én Párizsomba, mint más alkalommal. Ahányszor ugyanis oda kijutottam – Ady előtt és Ady után –, vagy tízszer életemben, mindig úgy vetettem magam belé, mint a nagy vízbe. Hadd ússzak benne, hadd hasítsak ki belőle annyit magamnak, amennyit csak bír a karom.

Akkor, egyetlenegyszer nem volt rám hatással. Nem őrjített meg a megérkezés félórájában, az ablaküvegen keresztül. Hogy lerohanjak, és ne győzzem róni. Akkor nem, mert erősebb delej vonzott. Az immobilizált.

Máskor a Gare del’Estről jövet csak kezet mostam és lerohantam a Montparnasse-ra, hogy a levegőjét kortyonként igyam – vagy mellre szívjam, mint a cigarettát. Piktorok, szobrászok, írók és muzsikusok városát kapjam, érdekes emberekét és benne a látni való dolgokat. Be a Closerie des Lilas Kávéházba, az első eszpresszóba! Pesten még nem volt ilyen. És leülni a tükrök alá, hátha megpillantom André Gide-et vagy Duhamelt, vagy Blasco Ibanezt, ahogyan nemegyszer, amint olvasnak, beszélnek vagy sakkoznak. Őket és másokat. Deraint, Picassót, Modiglianit. Mit tudom én, még kit!

(Dénes Zsófia a Világ párizsi tudósítója volt)