1. – 125 éve (1885) született Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője.
9. – 100 éve (1910) született Lénárd Sándor író, orvos.
Völgy a világ végén – mottó
„Minden európai élete »kész regény«, csak annak kell eljönnie, aki megírja – olvastam egyszer. (Boldogok azok, akiknek életéből nem lehet regényt írni, mert övék a mennyek országa!)”
Egy nap a láthatatlan házban – részlet
Vannak anyagok, melyekből egy igen apró mennyiség nélkülözhetetlen az ember számára: épp annyi vasra van szüksége, amennyit a levesbe való főzeléke a kert földjében talál.
Hasonló mennyiségű szó már megakadályozza, hogy a gondolatok lassan és egyre szűkülő körben forogjanak. fegyencek kopognak cellájuk falán. Lassú teherhajók színes zászlókkal integetnek egymásnak. A süketnémák ujjaikkal beszélgetnek. (Ismertem papjukat, aki az ujjaival eltáncolta az egész katekizmust.) Az első ember, aki majd a holdsarló hegyén ülve lógatja lábait az éjszakában, képes lesz arra, hogy rádión üzen a földre, és izgatottan várja a híreket, ahelyett, hogy a csendnek örülne.
Az emberi viszonylatokban minden az adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat. A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség járványszerűen terjedő, mindennapi kór. Az emberiség az utolsó emberöltő folyamán többet szaporodott, mint a jégkorszak óta … és mindenkinek van szava. A kormányok, ha mással nem, de szavakkal bőségesen ellátják polgáraikat. A kis nyelvek eltűnnek, de a nagyok nőnek, szavaik szétvetik dagadó szótáraikat. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz.
Arany középutat választott, aki levélben érintkezik embertársaival. Az írás mindig körülményes tevékenység. Aki ír, könnyebben hallgatja el a lényegtelent.
Jó levélíró volt a római, akinek kevés fért a viasztáblájára! Óvatosan fogalmaz az, aki csupa nagybetűvel ír. Azt hiszem, a lassú írás a titka a rómaiak méltóságteljes szófukarságának. Biztos vagyok abban, hogy az emberek helyesebben adagolnák közölnivalójukat, és jobban megférnének, ha csak írásban társalognának. A toll hegyén jobb alakot ölt a gondolat, mint a nyelvek hegyén!
(1969)
Faludy György Lénárd Sándorról – részlet
Egyik régi barátom, Lénárd Sándor könyve vagy harminc évvel ezelőtt a bestseller listára került. Lénárd latinra fordította Milne Winnie the Pooh (Micimackó) című könyvét és ezzel ért el világsikert. Lénárd magyar emigráns orvos volt, aki Brazília déli, kevésbé vad, de azért nem túlságosan civilizált vidékén élt Blumenauban. Helybeli német telepeseket gyógyított. Betegei, kórságuk foka szerint, malaccal, libával, csirkével, tojással fizettek. Hogy a szellemi romlást a primitív környezetben elkerülje, hét év alatt a világ legkellemesebb és legfolyékonyabb, maga-találta latinjára fordította a kis könyvet. Dél-amerikai előadó körutam alkalmából megkérdeztem: mi indította és hogyan sikerült ilyen nagyszerűen megtanulnia a nyelvet, melyen nem sok emberrel társaloghatott?
A második világháború idején, magyarázta Lénárd, a Gestapo elől rejtőzködött Rómában. Akkor jött rá, hogy nem az emberiség legműveltebb századában él, és éppen ezért a nagy könyvtár olvasóterme az a hely, ahol a fasiszta hatóság a legkevésbé keresi az előle menekülőket. Szerény kenyerét azzal kereste, hogy olasz szomszédai magas vérnyomását és egyéb bajait kezelte olcsón, a praktizálás engedélye nélkül. Utána eltűnt napestiglen valamelyik kolostori könyvtárban, ahol latinul olvasott. „Áldásnak éreztem, hogy 1944 Rómájából egyszerűen átléptem a középkori világba” – mondta, majd megjegyzést fűzött hozzá, melyet nem akarok többé elfelejteni: „Tudod, a könyvtár az európai kultúra igazgatósági irodája.” Minden éhezés, üldöztetés és életveszély ellenére annyira megszerette a latin nyelvet és atmoszféráját, hogy a háború után elhatározta: „folytatom, amit kezdtem... és nem olvasok semmit, amit a Francia Forradalom után írtak, kivéve persze az orvosi folyóiratokat.”
Mint sok, szerteágazó tehetséggel megáldott ember Lénárd orgonajátékával (Bachot adott elő) megnyerte a brazil TV zeneversenyét. A jutalmul nyert összeget arra használta, hogy egy São Paulo-i olasz napilap magyar nyomdászával kiszedette és kiadta a Micimackó című angol könyv latin fordítását. „Jellegzetesen magyar művelet volt” – kommentálta. Idővel a néhány száz példányban megjelent könyvecske felkeltette egy svéd, majd egy angol kiadó érdeklődését. Hamarosan Oxford egyetemistái valósággal megostromolták Blackwell könyvesboltját, hogy az elkapkodott példányokból még egyet szerezhessenek. A könyv jóval százezernél több példányban fogyott és a fordítónak világhírt szerzett. Csak éppen a magyar filológusok, nem mozgattak fülük, pontosabban szamárfülük botját.
13. – 20 éve (1990) ezen a napon alakult meg a Sajtószakszervezet Tagjainak önsegélyező Alapítványa.
29. – 125 éve (1885) született Kosztolányi Dezső költő, író.
Lengyel Menyhért Kosztolányi Dezsőről
Kosztolányi Dezsőben, aki nagyszerűen ír, sok van az ilyen igazi, fanatikus íróból, a tinta-emberből. Könyve egy fejezetét a Nyugat olvasói is ismerik, a „Nyomdafesték” a címe, páratlan őszinte és érdekes vallomásokat tesz benne arról, ami az írót zaklatja és üldözi, s ahogy saját munkájával szemben áll. Itt sokat mond el magáról, és amit megtudunk róla, nagyon szimpatikus. Nemcsak formái, a szavak szép játéka, a kifejezés abszolút pontossága, a jó stílus, a rendkívüli ügyesség tették íróvá, hanem belül, a lelke mélyén is az igazi író él, hallgatódzik és figyel, aki csak jó és emberszerető lehet.
Ez teszi nagyon jelentékennyé könyvét, melyben pedig sok az olyan dolog, amiről különben nem érdemes írni. Napi témák és elfutó elmélkedések is vannak a könyvben, melyek nem alkalmasak arra, hogy az írót reprezentálják. De mindegyikben meg kell csodálni a művészetet és könnyedséget, amivel Kosztolányi tollát kezeli.
Két dolog azonban élesen és érdekesen ütközik ki a könyvből: „az utak, népek, városok” szakasz és a „kis történelem”. Az előbbit, melyben utazásairól ír, máris úgy olvassuk, mint az egykorú feljegyzéseket, rendkívüli érdeklődéssel a régi világ iránt, mikor az író szabadon járt a most feldúlt és vértől áztatott földeken, elsuhanó régi belga tájakon, velencei temetőben és sietve vetette papírra feljegyzéseit, mintha érezte volna, hogy nemsokára a vér és vas áradata és a veszett gyűlölködés szöges drótjai választják el egymástól a békés földeket. Még érdekesebb a „kis történelem”, melyben „egy ma élő ember, aki nem ért a magas politikához és egyéb hasznos tudományhoz, elmondja, mit látott maga körül abban a korban, melyet a hozzáértők nagynak tartottak.” Amit ebből elmond és ahogy elmondja, az megint becsületére válik az igazi írónak, akinek a véres gőz nem homályosíthatja el a szemét, csak a részvét és szánalom könnyei futhatják be, amint úgy bámul az előtte érthetetlen szörnyűségekre, mint egy más világ riadt lakója.
A könyvet nagyon ízlésesen és szépen Kner Izidor adta ki, Gyomán. Újra gondolkozóba ejtheti a pesti könyvkiadókat, akik közül sok máris lemaradt a gyomai nyomdász mögött.
(Nyugat, 1916)
30. – 100 éve (1910) jelent meg a Világ című szabadelvű politikai napilap.
30. – 20 éve (1990) halt meg Mikes Imre, „gallicus”.
31. – 110 éve (1890) született Szabó Lőrinc költő, műfordító.
Szabó Lőrinc: Tavasz elé
Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyulnak a házak:
kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,
úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szivemben a nap arany arca van.
Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:
szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!
