1. – Újságíró-szervezetek kampányt indítottak Brüsszelben a szerb független sajtó védelmében.
2. – 5 éve (2005) halt meg II. János Pál pápa.
II. János Pál levele Marek Chlanda, Jan Lebenstein és Andrzej Pawłowski Három bibliai téma című, Katowicében rendezett kiállítása alkalmából
Minden hiteles művészi ihletettség meghaladja az érzékelhetőt; majd visszalépve a valóságba, megkísérli érthetővé tenni rejtett misztériumát. E titok forrása mélyen az emberi lélekben lakik, ahol a vágy, hogy értelmet adjunk tulajdon életünknek, egybekapcsolódik a szépség szavakba nem önthető élményével, illetve a dolgok misztikus egységével. Minden művész rádöbben, milyen mély a szakadék keze alkotása (legyen az bár a legsikerültebb), valamint a szépség kápráztató tökélye között. E tökélyt az alkotás mámorában pillanthatja meg; s mindaz, amit ecsettel, vésővel és alkotással kifejezhet, a megvilágosodásnak csupán egyetlen szikrája, amely néhány pillanatra fényt vet lelki szemére. (…)
Ti, művészek, a szépség leleményes alkotói, mindenki másnál mélyebben megtapasztaljátok ama elragadtatást, amellyel Isten szemlélte keze művét a teremtés hajnalán. (…)
A Szentírás idővel (Paul Claudel francia költőt idézve) „egyfajta hatalmas szótár” lett, vagy ha úgy tetszik (ez pedig Marc Chagall meghatározása), „ikonográfiai térkép”, amelyből minden keresztény kultúra és művészet bőségesen merített. Az Ószövetség – az Újszövetség fényénél értelmezve – az ihlet kiapadhatatlan forrását tárta fel. Kezdve a teremtéstörténeten és a bűnbeesés leírásán, az özönvíz, a pátriárkák, az egyiptomi kivonulás mellett a megváltás történetének számtalan egyéb eseménye és szereplője, vagyis a Biblia szövege megragadta a festők, a költők, a zenészek, nemkülönben a színházi és filmes alkotók képzeletét. Megrázó, a szenvedést örökérvényűen megjelenítő alakjával Jób – ragadjuk ki az ő példáját – szüntelenül magára irányítja a filozófia, illetve a művészetek és a szépirodalom érdeklődését.
A Szentírás ihlette művészi alkotások minden ember számára (hívőnek és nem hívőnek egyaránt) egy rejtelmes misztérium sajátos visszatükrözései; a misztériumé, amely körüllengi a világot, s folytonosan jelen van benne.
1999. április 4-én, húsvét vasárnapján
8. – 150 éve (1860) lett öngyilkos a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István.
11. – 110 éve (1900) született Márai Sándor.
13. – 70 éves Dallos Jenő karikaturista.
16. – 40 éve (1970) halt meg Veres Péter író.
17. – 10 éve (2000) e napon jelent meg a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország összevonásával az új Magyar Nemzet.
21. – 100 éve halt meg Mark Twain amerikai író.
Önéletrajz – részlet
Miután elhagytam Nevadát, a San Franciscó-i Morning Call-hoz kerültem riporternek. Sőt én voltam a riporter; több ilyen ott nem is volt. Munka ugyan bőven akadt egy riporter számára, még maradt is fölösleg, de kettő számára már nem. Legalábbis Mr. Barnes így képzelte, s mivel ő volt a lap tulajdonosa, tehát jobban meg tudta ítélni, mint mások.
Reggel kilenctől a rendőrbíróságon kellett töltenem egy órát, és rövid feljegyzést készítenem az elmúlt éjszaka perpatvarairól. Rendszerint írek koccantak össze írekkel vagy kínaiak kínaiakkal, olykor a változatosság kedvéért a két nép tagjai egymással. Minden kihallgatás lényegében az előző napinak pontos másolata volt, ezért a mindennapi cirkuszt rémségesen egyhangúnak és unalmasnak találtam. Amennyire megfigyelhettem, egyetlen hivatalos személynek jelentett némi enyhe érdekességet, mégpedig a törvényszéki tolmácsnak. Angol volt, és folyékonyan beszélte mind az ötvenhat kínai dialektust. Tízpercenként kellett átváltani egyikről a másikra, és ez az elmetorna annyira felvillanyozta, hogy állandóan ébren tudott maradni, nem úgy, mint a riporterek. Azután a felsőbb bíróságot látogattuk meg, és feljegyeztük az előző napi ítéleteket. A törvényszéki újdonságok a „napihírek” rovatban jelentek meg – ezek olyan riportanyaggal szolgáltak, amely sohasem hagyott cserben. A nap hátralevő részében átfésültük az egész várost, és olyan anyagot gyűjtöttünk, amilyet éppen sikerült, hogy megtöltsük a ránk kiosztott hasábot. Ha nem adódott tűzvész riporttémának, magunk kezdtünk a gyújtogatáshoz.
Esténként végiglátogattuk a hat színházat a hét minden napján, háromszáz napon keresztül minden évben. Átlag öt percig maradtunk mindegyikben, futó benyomást szereztünk a színdarabról vagy operáról, és ennek alapján alakítottuk ki a véleményünket a darabról és operáról, ahogy mondani szokás. Az év elejétől végig mindennap gyötörtük az agyunkat, hogy kipréseljünk belőle valami mondanivalót, lehetőleg olyat, amit még nem írtunk le párszázszor. Az azóta elmúlt negyven év alatt nem tudtam úgy ránézni egy színházépületre, hogy a szárazkólika ne jött volna rám – mint Rémusz bácsi mondja –, ami pedig a színházak belsejét illeti, arról majdnem semmit sem tudok, mert ez idő alatt ritkán láttam őket belülről, és nem is vonzott oda olyan erős vágy, amit érvekkel pillanatok alatt le ne győztem volna.
Miután reggel kilenctől vagy tíztől este tizenegyig összekapartam az anyagot, utána tollat ragadtam, és szavakba, mondatokba öltöztettem ezt a szemetet, szem előtt tartva, hogy minél nagyobb felületet borítsak be velük. Szörnyű taposómalom volt, lélektelen gürcölés, és majdnem teljesen érdektelen. Borzasztó rabszolgaság az ilyen egy lusta ember számára, márpedig én született lajhár vagyok. Most sem vagyok restebb, mint negyven évvel ezelőtt, de csak azért, mert akkori lustaságomat már nem lehetett fokozni. Egy bizonyos határon túl nem megy.
Végre történt valami. Egyik vasárnap délután néhány csavargót láttam, amint egy kínait hajkurásztak és dobáltak kövekkel. A kínai keresztény megbízóinak a heti mosott holmiját cipelte, és észrevettem, hogy a rendőr derűs érdeklődéssel figyeli a jelenetet. Mást nem tett, nem is avatkozott bele. Az esetet megírtam ingerülten és jókora méltatlankodással. Reggelenként rendszerint nem voltam kíváncsi a lapban arra, amit előző éjjel írtam – úgyis lélektelenül csináltam. De ez a cikkecske a szívemből jött. Tüzes nyelvezettel íródott, és úgy éreztem, irodalmi szinten – ezért mohón kerestem a reggeli lapban. Nem volt benne. Másnap, harmadnap sem. Felmentem a szedőkhöz és megtaláltam eldugva a félretett anyagok között a szedőhajón. Megkérdeztem, mi történt vele. A munkavezető azt mondta, Mr. Barnes kezébe került, aki elrendelte, hogy hagyják ki. Barnes meg is indokolta – már nem emlékszem, nekem vagy a munkavezetőnek –, s az érvei, üzleti szempontból, egészségesek voltak. Szerinte a lapunk, a Call, olyan mint a New York Sun: mosónők újságja – vagyis a szegények lapja, az egyetlen olcsó lap. A szegényekből él, és vagy tiszteletben tartja előítéleteiket, vagy elpusztul. Az írek szegények, és ők a Morning Call eltartói és támogatói; nélkülük a lap egy hónapig sem húzná – márpedig az írek gyűlölik a kínaiakat. Az általam megkísérelt támadás felkavarná az egész ír méhkast, és súlyos kárt okozna a lapnak. A Call nem engedheti meg magának, hogy bírálja a kínaiakat kövekkel dobáló vagányokat.
Akkoriban még emelkedett szellemű ember voltam. Kigyógyultam belőle.
Mint mondtam, negyven évvel ezelőtt emelkedettebb szellemű voltam, mint most, és szégyelltem, hogy egy olyan lapnak vagyok a rabszolgája, mint a Morning Call. Ha még emelkedettebb szellem lettem volna, akkor felrúgtam volna kényelmes állásomat, és éheztem volna, mint a többi hős. De nem volt semmi tapasztalatom. Én is álmodtam a hősiességről, mint akárki más, de gyakorlatom nem volt benne, és nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Nem tudtam elviselni, hogy éhezéssel kezdjem. Egyszer-kétszer már közel kerültem hozzá, és nem nagyon szívesen emlékeztem vissza azokra az időkre. Tudtam, nem kapnék más állást, ha erről lemondanék – ezt világosan láttam. Ezért lenyeltem a megaláztatást, és maradtam, ahol voltam.
(1924)
(Fordította: Valkay Sarolta)
29. – 125 éve (l885) született Egon Erwin Kisch publicista.
