1. – 390 éve (1620) született Zrínyi Miklós hadvezér, politikus, költő, a szigetvári hős dédunokája.
7. – 100 éve (1910) született Tatay Sándor író.
Weöres Sándor Tatay elbeszéléseiről
Régen jelentkezett új magyar novellista akkora művészi készséggel, mint Tatay Sándor. Témakezeléséből, mondatfűzéséből sajátos szuggesztivitás árad; valami nyomasztó, édesbús népballada légkör jellemzi legtöbb elbeszélését. Írásai többnyire falusi környezetben mozognak: vidéki lelkészt láttunk és mezőn kergetőző gyerekcsapatot, nehézkes, mogorva cselédembereket és egyszerű falusi szerelmeseket; a falu világát nem naturalista ábrázolásmóddal, hanem stilizáltan és forró szubjektivitással állítja elénk. Elbeszélései szinte versként hatnak, de nála a versszerűség sohasem válik erőltetetté, fárasztóvá, a tartalmat és kompoziciót agyonnyomó ornamensek sorozatává: motívumai egyszerűséggel és plaszticitással emelik ki a mondanivalót. Motívumait magukban-véve szinte észre sem lehet venni, de rejtelmes zsongással árasztják el a mondatokat; figyeljük csak: «Négyéves voltam, mikor lekapartam az ablakról a jégvirágot. A sok hideg jégszilánkot most is érzem a körmeim alatt. Viszolyog a hátam, ha visszagondolok, hogy jajgatott a fagyos ablak s öt apró körmöm nyomán megláttam a világot.»
Ezek a könyv legelső mondatai – és így muzsikál végig az egész. Muzsikálása sosem úntató, mert mindig a cselekmény menetét festi alá; és Tatay érdekessé tudja tenni a cselekményt, bár nem hajhássza a meglepő fordulatokat. Szubjektivitása nem válik érzelgéssé. Mindez együttvéve arra vall, hogy Tatay egyensúlyérzéssel uralkodik az anyaga felett; és nem lehet észrevenni, hogy egyensúlyérzéke ösztönös adottság-e, vagy pedig gyakorlottságból fakadó, mesterségbeli tudás.
A Latyak című novellában olyan érzékeltető-erővel tárja elénk a nagyvágóhíd véres borzalmasságát és a szegények részére húst kolduló fehérruhás apácákat, akár Gelléri Andor Endre a páncélszekrényt-cipelők erőfeszítését. Megragadó a Valami kapar babonás, fojtó hangulata. És ugyanily vonzó, mikor tréfás kedvét öltözteti novellákká. A könyvnek leghosszabb és tán legszebb darabja a Kék hang; tizenkét novellára tagolódó kisregény, melyben egy kisgyermek lelkén tükrözteti a szerző az örök-emberi kérdéseket: miért vagyok? mit akar velem az Isten? és van-e Isten? s van-e valami egyáltalán? – Tatay sokat vesződik transzcendens problémákkal; ritka jelenség mai immanens beállítottságú irodalmunkban. Tatay a nagy kérdések megnyugtató válaszát nem az emberi értelemben, de a természetben látja; világa mágikus világ, hol áldó és ártó erők buja szövedékében él az ember – és a létfönntartó erő a talajból, az anyaföldből sugárzik: «...a fű alatt nagy gyökérerdő életét hallottam, a hajszálgyökereket, amint fúrják, hasítják a földet s köztük a rágódó, szántó férgek ezreit. És még mélyebbről ezerszer mélyebbről a föld titkos erőinek kavargását, ahonnan kisugárzik minden élet és virágzás...»
(Weöres Sándor: Jelek a porban
Tatay Sándor elbeszélései – Magyar Élet kiadás)
9. – 75 éve született Bertha Bulcsú író.
9. – 65 éve (1945) a megadási okmány aláírásával Európában véget ért a második világháború.
15. – 55 éve (1955) írták alá az osztrák államszerződést.
22. – 25 éve halt meg Vaszary gábor író.
28. – 100 éve (1910) halt meg Mikszáth Kálmán.
Irtják az újságírókat
A képviselőházban ellenséges szelek fújnak a nem képviselők ellen. (Hát olyan nagy vétek nem bírni mandátummal?) Az ellenséges szelek, mindenből az látszik, a visontai Kovách László tüdejéből jönnek, főleg az újságírók ellen irányulva, mert ezek az igazi „ingratá”-k.
Ámbár az ellenséges reform a gyorsíróknál kezdődik. Egy cifra rácsot csináltak az asztalaik körül, hogy elkülönözzék őket a magasabb lényektől. Az olvasószobát elfalazták üveg spanyolfallal, hogy oda idegen be ne kukkanjon. Az összes helyiségekben kisebb-nagyobb falragaszok hírdetik a ház nagy bölcsességét s újságíró-ellenes tendenciáját.
Már tavaly bocsátott ki egy drákói rendeletet, hogy nem képviselőknek tilos a folyosóra jönni. Szépen volt ez kigondolva, de egyet kifelejtett Kovách László: hogy az írói karzatokra csak a folyosón keresztül lehet eljutni. Mármost hát nem volt más mód, mint hogy hírtelen átépíttetni az egész országházat, vagy dezavuálni a saját rendeletét.
A háznagy, mint takarékos ember a dilemmából az olcsóbbat választotta. Hanem azóta sem szűnt meg éjjel-nappal törni a fejét, miként lehetne kiírtani a Házból az emberiség immunitás nélküli részét. Szerencsére nem sok van benne Edisonból, mert különben kitalált volna olyan fűtőszert, mely csak a képviselőt melegíti, és olyan szellőző készüléket, mely csak a képviselői gégékbe ereszt levegőt.
De ha egészen nem is teheti tönkre az „egyéneket” legalább árt nekik, sújtókezével belemarkolva a jövendő időkbe is. Az új országház tanácstermének tervezésénél felszólalt, hogy úgy kellene valamiképp elcsinálni, hogy a gyorsírók ne legyenek a teremben bent, hanem valami külön rekesztékben.
– Miért? – kérdezte Fenyvessy.
– Ne legyenek a képviselők annak kitéve – felelt a nagy „szabadelvű” –, hogy összetévesszék őket a gyorsírókkal.
– Hüm! – morogta Kovách László, és nagyot rántott a kabátján. Ez a kis szcéna azonban nem puhította meg, ő azóta is előszedi az írtóhadjárat minden fegyvereit, s máris olyan otthontalanná vált az újságíróknak a képviselőház, mint amilyen otthonossá vált a képviselőknek a „Kék macska”. Az újságírói karzatokhoz néha odaállít egy rendőrt, aki mindenkitől belépti jegyet kérjen, arra számítván, hogy valamelyik otthon felejtette a magáét, máskor pedig, kivált érdekes ülések alkalmával, egyszerre nem kell a jegy, zsufoltságig megtömeti a karzatokat utcai csőcselékkel (alkalmasint pénzen fogadja őket), hogy ennek következtében az igazi újságírók kiszoruljanak. E kedélyes harc már így tart két esztendeje. Egyik-másik ember belefárad, hogy „az ördög legyen nektek közvélemény”, s kidől, elmegy. Van olyan is, aki kellemesen dől ki a létért kűzdő újságírók sorából.
Éppen egy ilyennek a tavalyi esetét akarom elmondani. Ha tagadnám is, kitűnnék, hogy szellemes ember volt, és kormánypárti hírlapnak dolgozott. (Hiszen végre is nem egészen inkompatibilis ez a kettő) Egy napon megszólította a miniszterelnök a folyosón:
– No, hogy van, hogy?
– Köszönöm, kegyelmes uram, úgy még sohase voltam, hogy jobban ne lehetnék – felelte elpirulva.
– Látom, ön elégedetlen a sorsával. Nem tehetnék önért valamit?
– Excellenciád mindent tehet – mondá a fiatal író sugárzó arccal.
– Ej, hát ne pironkodjék. Ön elég hasznos szolgálatot tett. Adja elő bátran, mi a kívánsága? Nos, nem kér semmit?
– Kérek, kegyelmes uram, de azt sem a magam számára.
– Ugyan mit?
– Egy szöget itt a házban – a felsőkabátomnak!
Tisza elmosolyodott a diogéneszi kívánságon, és megígérte.
– Jól van, majd kieszközlöm.
Hanem elhűlt aztán, mikor Kovách László felvilágosította, hogy kabátszöget csak képviselők élvezhetnek az épületben.
– Ejnye, lefőzött a kópé! No, mindegy, ha megígértem, megadom.
Fölléptették és megválasztották. Most már ott lóg a kabátja a korridoron, s ő maga sem jár többé közénk. Irtják, mindenféle módon irtják az újságírói karzat népét!
